Hit és tudás közti különbségekről az eltérő filozófiai irányzatok máig nem tudtak közös nevezőre jutni. Egyes felfogások szerint hitnek nevezünk mindent, ami nem tudás, tehát mérhető, igazolható, bizonyítható tény. Míg az egyén szempontjából vizsgálva ezt a kérdést, hinni valamiben legalább annyira szilárd meggyőződés, mint a tárgyi tudás. Ha pedig még tovább szeretnénk csavari a kérdést, arra is megvan a lehetőség.

Hiszek benne, hogy ha üzemanyagot töltök az autóba, képes lesz elvinni A-ból B-be, de tudom, hogy pusztán a tankolás nem elég ahhoz, hogy tényleg odaérjek. Hiszek abban, hogy az elejtett alma lefelé fog esni, de tudom, hogy egy forgószél peremén állva könnyen fejbe találhatom magam. Elhiszem, hogy a számomra ismeretlen gyógyszer is segíthet a betegségemen, de tudom, hogy a betegtájékoztatóban szereplő mellékhatások bármelyike kiütközhet rajtam.

Az emberek és az állatok viselkedésében is fontos szerepe van a tapasztalaton alapuló prekoncepcióknak, mely a későbbi viselkedésüket alakítja. A kutyák feltehetően bíznak abban, hogy minden úgy történik, ahogy azt szeretnék, vagy ahogy a korábbi tapasztalataik azt megalapozták. Így tanulnak. A kutyám nem tudja, hogy ha azt mondom neki, üljön le, akkor biztosan kap egy jutalomfalatot, de elég sokszor adtam neki ahhoz, hogy elhiggye, hogy az "ül" parancsra le kell tennie a seggét. Mivel bízik bennem, és tudja, hogy az neki nem lehet rossz, engedelmeskedik.

A bizalomhoz hasonlóan működik a hit is. Azt hinni valamiről, hogy igaz, anélkül, hogy ezt be tudnám bizonyítani, ugyanúgy következhet a korábbi tapasztalataimból. Ha pedig a tapasztalataim azt igazolják, hogy igazam van, akkor már tudom, hogy aki mást mond, az téved.

• Az emberiség több különböző fajra osztható, vagy nincs faji különbség ember és ember között?
• A kizárólag növényi eredetű ételek fogyasztása az emberiség jövője, vagy a vegan táplálkozási mód globális szinten fenntarthatatlan?
• Az oltás egy korlátozó eszköz a nagyhatalmak kezében, vagy az oltás csökkenti a komolyabb tünetek kockázatát?
• A jelenlegi kormány gazdasági egyensúlyban tartja az országot, vagy a jelenlegi kormány szétlopja az országot?
• Az apa férfi, az anya nő, vagy a család az család?

Ránk van bízva, melyikben hiszünk, mert ezek a kijelentések relatív igazságok. Hiszen emberek egész tömegei állnának ki az egyik vagy a másik oldal mellett. A legtöbben pedig még árnyaltabban nyúlnának a témákhoz, kicsit ez is igaz, kicsit az is, középre helyezik magukat stb.

Igazán hinni valamelyik igazságában annyit tesz mint tudni hogy igaz, annak ellenére, hogy sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom. Ebből az következne, hogy amit hiszek azt tudom, és amit tudok abban hiszek.

A szigorúan szélsőséges tudós ember kizárólag a tudományban hisz, míg a vallásos emberek tudják, hogy a teremtő vigyáz rájuk. Évszázadok óta próbáljuk széterőszakolni ezeket a fogalmakat, és szembefordítani a két oldalt. Ahelyett, hogy bárki olyan nagyvonalú lenne, hogy beismerje, többféle tapasztalás többféle megismeréshez vezet, ami az igazság egyedi dimenzióit teremti meg az emberekben, a tudomány és a vallás is azt mondja, csak "csak nekem lehet igazam".

A véleménybuborékok is, amikbe a social media platformok tartanak minket, így működnek. Azt erősítik, hogy az az egyetlen igazság létezik, amit mi hiszünk a világ működéséről. Tudásunkká válik az, amiről korábban csak feltételeztük, hogy igaz. A relatív igazságokat átminősítjük objektív igazságokká, és elkezdünk szektásodni.

Kivonulásként erről a szélsőséges harcmezőről térítésmentesen próbálok élni. Arra gondolok, hogy hiába tudom a helyemet a korábban felsorolt példák által felrajzolt tengelyeken, nem hiszem, hogy a magamnak adott válaszok valaha mások meggyőzésére is alkalmasak lennének. Nem szeretnék közvetítő médium lenni semmilyen eszme terjesztése céljából. Úgy érzem nálam hitelesebb, meggyőzőbb személyeknek is meggyűlik a baja, ha egy - a saját valóságához viszonyítva - teljes abszurditásból érkező emberrel szállnak vitába egy relatív kérdés kapcsán. Nem kell. Energiapocséklás.

Mémmé vált idézettel indult a mai reggelem, amikor az egyik kollégám megemlítette „Egy mágus sosem késik.” Mindketten tudtuk, hogy ki mondta, kinek mondta, miért mondta. Ezáltal az idézet a maga kontextusában valódi mémként funkcionált. Az emlékezetem azonban becsapott azzal kapcsolatban, hogyan folytatódik a szöveg. A mágus akkor érkezik, amikor „kell”, vagy akkor, amikor „akar”? A két megfogalmazás közt óriási különbség van, ezért gyorsan utána kellett járni, hogy mi hangzik el valójában. Az előbbi megfogalmazás egy jóval magasztosabb, eleve elrendelt célra utal, de hamar rátaláltunk, hogy a válasz valójában az utóbbi. Keresgélés közben egy másik Tolkien idézet is sodródott elém:

„De hát nem mi döntjük el, hogy mikor éljünk. Mi csak abban dönthetünk, mi a teendő, ha már itt vagyunk.“

Nem szeretek nagy okosságokat gyártani teljesen véletlenszerű idézetekből, mert nem látom értelmét egy kontextusából kiragadott mondat további magyarázat, vagy az önálló értelmezés feltárása nélküli prezentációjának. Az idézetet mint eszközt azonban nem hibás az üres szavak harsogásáért. Egy már korábban kimondott, inspiráló gondolat, mely rávilágít olyan igazságokra, melyek megértése több időt és figyelmet vesz igénybe, megidézése egy szövegben, beszélgetésben megragadja a partner figyelmét, és további gondolatokat, új értelmezéseket szül.

Csak az túlzás, amikor a kiragadott mondat önmagában állva felel azért, hogy megváltást nyújtson az egyén számára, mert csábító, hogy az idézett mondat elnyerje holisztikus érvényességét, és életünk majd’ minden területére vonatkoztatva is igaznak érezzük, de ez így önmagában hazugság.

Az ok, amiért a fenti idézet a döntéseinkről megragadta figyelmem, hogy tökéletesen egybevág a produktivitás fejlesztését hirdető kortárs teóriák közül a Stephen Covey nevéhez fűződő érdekeltségi- és befolyásolási kör (circle of concern/influence) fogalmaival. Az elmélet lényege, hogy az életünkre hatást gyakorló tényezőket két nagy csoportra oszthatjuk, melyeket egy külső és egy belső körként kell elképzelni. A belső az, melyre valóban hatást tudunk gyakorolni, míg a külső tényezők azok, melyek ránk gyakorolnak hatást, de megváltoztatásukra nincs lehetőségünk.

Pontosabban és részletesebben, egy üzleti példával illusztrálva:

De nem azért kezdtem az írásba, hogy egy unalomig ismételt life coach bullshit szöveget osszak meg veletek. Inkább a Gandalf szájába adott mondatokon keresztül világítanám meg a kérdést.

A kor, amiben élünk nem befolyásolható. Egyedül nincs effektív hatásunk a globális jelenségekre, melyek az egész bolygónk sorsát irányítják, de megvan a lehetőség arra, hogy koncentráljuk a figyelmet a cselekedeteinkre, melyek közvetlen hatást gyakorolnak ránk és a környezetünkre. Tolkien üzenete szerint azokra a tettekre kell fordítanunk a figyelmünket, melyekkel kapcsolatban a döntés egyértelműen a mi kezünkben van.

Ennek kapcsán egy Gandhinak tulajdonított mondat jutott eszembe:

„Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban.“

Az indiai spirituális vezető, a fantasy világirodalom megalapozója és a modern életmód-tanácsadó mind ugyanarról beszélnek, csak más szavakkal, más kontextusban hangzanak el mondataik. Ettől függetlenül megéri felidézni őket, ha a kérdés az, hogy mennyi ráhatásunk van arra, hogyan éljük meg az életünket, ami adatott. Van lehetőségünk tudatosan választani, hogy milyen cél érdekében hasznosítjuk a mentális energiáinkat, ezért el kell döntenünk, hogy hol kezdjük a munkát, ami egy jobb létállapot felé vezet minket.

Szilveszterkor egy barátom azt mondta nekem, hogy általában könnyen beszélek az érzelmeimről vagy a személyes dolgaimról. Sokkal könnyebben, mint mások. Azóta foglalkoztat a gondolat, hogy ez összefügg-e a folyamatos kifejezési kényszerrel, ami végig kíséri az életem. Beszélni akarok magamról, és el akarom mesélni a világnak, hogy ki is vagyok én. Pedig a világ valószínűleg közel sem olyan kíváncsi erre, mint ami ezt indokolttá tenné, ráadásul arra is rég rájöttem, hogy nem vagyok olyan különleges, hogy érdemes lenne tátott szájjal figyelni, ahogy elmesélem életem történetét.

Kisvárosi lakótelepen nevelkedett srác, közepes és jó jegyekkel, akit elkezd érdekelni az irodalom, és azt hiszi, mindenkinél jobban tudná tanítani, ezért a bölcsész pályát választja, de 6 év beadandógyártás és kitartó műértelmezés után rájön, hogy jobban megéri, ha eladja magát egy multinak. A fővárosba költözik, albérletbe, minden hétköznap bejár egy irodába, van egy évben 3 hétnyi szabadsága, néhány kollégából lett barátja, akik hasonlóan fura módon keveredtek oda, ahol ő van most. A gyerekkori kapcsolatok elhaltak, a családi látogatások megritkultak. Van barátnő, van közös kutya, és azon gondolkozik, hogyan lehetne még szorosabban beállni a sorba. Kéne egy saját lakás, hitel egy életre, biztos állás, megtakarítás, nyaralás...

2022-ben fogom betölteni a 29-et, és még a hozzám egészen közel álló emberek is szeretnek azzal heccelni, hogy alig egy év és el fog indulni a leejtő, ami végső és unalmas megöregedésemhez vezet majd. Mosolygok rajta, mert mindeközben olyan, mintha egyre tisztábban látnám, hogy a hétköznapokban megvalósuló apró célok hogyan tesznek boldoggá hosszú távon. Az elmúlt időszakban megtanultam, hogy a kultúra és a testmozgás rendszeres beiktatása a hétköznapjaimba kiegyensúlyozottá és nyugodttá tesz. A legtöbbet azon szoktam idegeskedni mostanában, hogy az adott napon nincs elég időm olvasni, filmezni, elmenni koncertre, vagy hogy ismét csak lustálkodtam ahelyett, hogy fél órát szántam volna a pocakosodás és a derékfájás megakadályozására, amit az ülő munkának köszönhetek.

Ez is éppen csak úgy kiszaladt belőlem, mert három-négy havonta eszembe jut, hogy írhatnék arról, ami bennem mozog. Legtöbbször a barátaimat használom afféle pszichológusként, akiknek megnyílok a legkülönfélébb témákban. Aztán szerencsétlenek akár kérdezték, akár nem, megtudhatják, hogy mi foglalkoztat magammal és a világgal kapcsolatban. Viszont nem vagyok akkora egoista pöcs, hogy ez egy puszta önkielégítés legyen számomra. Azt vettem észre, hogy ha elkezdek nyíltan beszélni egy társaságban, azt általában az követi, hogy mások is mernek kimondani olyan érzéseket, gondolatokat, melyekről korábban azt hitték sebezhetővé, gyengévé teszi őket. Szétkoptatott közhely, hogy a fiúkba belenevelték, hogy az érzelmeinket el kell rejteni, viszont ezzel az az óriási probléma, hogy amit elrejtek, arról nem beszélek soha, és amiről soha nem beszélek, azt el sem tudom mondani, nem tanulom meg a nyelvet, amin kifejezhetem a bennem lezajló folyamatokat. Utána pedig csodálkozhatok, hogy senki sem ért meg és egy boldogtalan szardarabnak érzem magam.

Szóval nem azért kísérlem meg egybe szőni az érzelmeim kósza szálait, mert azt gondolom fontos, világmegváltó okosságok születnek az ujjaim alatt a billentyűzeten. Valahogy azt remélem, amit mesélek, inspiráció tud lenni azok számára, akiknek hasonló kérdéseik vannak a saját életüket illetően. Láthatóvá próbálom tenni, hogy önmagunktól kell a legkevésbé félni, és mernünk kell puhának lenni, mert ez igazán emberi, és nincs ebben semmi szégyellnivaló.

Ritkán van alkalmam tükörbe nézni. Olyan tükörbe, amit számomra idegen emberek tartanak, gátlások nélkül, a legőszintébben. Pedig így kaphatok képet arról, hogyan is lát egy olyan személy, aki éppen csak megismert. Kialakul benne egy kép, feltérképezi a személyiségjegyeimet, a motivációimat. Mindezt pedig úgy, hogy folyamatosan önmagához, vagy a saját fiatalkori énjéhez hasonlít. Nehéz ilyen környezetet találni, mesterségesen megteremteni egy-egy alkalomra pedig úgy érzem, szinte lehetetlen. Az élet organikusan kell, hogy kitermelje számunkra azokat az alkalmakat, amikor egy ilyen szembenézés megtörténhet.

Nem rég kilenc másik emberrel lehetőséget kaptam egy több napos tréningen való részvételre. A közös nevezőnk, hogy azonos cégnél dolgozunk, de egészen szerteágazó területeken, ezáltal még soha nem találkoztunk egymással. A téma egyáltalán nem spoilerezte számomra, hogy mi is fog történni azon a 4 alkalmon, amit velük töltöttem, hiszen egy kommunikációs és egy önérvényesítő tréningről van szó. Nem is a téma nyitotta fel a résztvevőket, és formálta egy csapattá őket.

Alapvetően zárkózott vagyok az új közegekben. Megfigyeltem már magamon, hogy azt a stratégiát választom, hogy megfigyelem az embereket, a reakcióikat, hogyan beszélnek, a véleményformálási képességüket, és leginkább a központi szereplőt, a trénert. Sok korábbi tapasztalatom a totális bullshit kategóriába kényszerítette az efféle alkalmakat, amik csak arra jók, hogy munkaidőben egy kicsit más dolgokkal foglalkozhassunk. Saját magamat is megleptem, amikor ezen a zárt, visszautasító attitűdön fél óra után áttört a kíváncsiság. Elkezdtek érdekelni azok a történetek, amiket a többi részvevő, a kollégáim hoztak a foglalkozásra. Ahhoz, hogy ők is ki merjenek nyílni, szükségem volt arra, hogy az extrovertált énemet a felszínre hozva fejezzem ki magam, ezzel megmutatva mindenkinek, hogy "gyertek velem, ha én kimondtam magamról ezeket, biztos nektek is jobb lesz".

Az első hatórás alkalom végén észrevettem, hogy szokatlan népszerűségnek örvendek a kis csoporton belül. Mintha a magamra erőltetett felszabadultságom olyan hatással lett volna rájuk, amire már rég vártak. Úgy köszöntünk el egymástól, hogy mindenki kiválasztott egy résztvevőt és kiemelte egy pozitív tulajdonságát, amit megtudott róla. Egy addig ismeretlen embertől olyan visszajelzést kapni, miszerint megnyerő személyiség vagy, aki egy adott témával kapcsolatban kifejti a véleményét, és teljes mértékben egyet lehet vele érteni, mert olyan meggyőzően tudsz beszélni, több perspektívából is elemzed a dolgokat, elsőre mellbevágó. Ilyen megállapításokat maximum egy abszurd állásinterjún hangoztatnék magamról, hogy ezzel is megpróbáljam növelni azt a látszatot, hogy értékes vagyok. Az, hogy valaki érdekeitől teljesen függetlenül, láthatóan őszintén egy ilyen mély értelmezésű pozitív képet mutat vissza magamról, megérint és feltölt.

Csak egy voltam a tréningen részvevők közül, és lehet, úgy éreztem, az elején rám figyeltek fel a legjobban, azonban a második és harmadik alkalom során szinte mindenki "felzárkózott". Az emberek kinyíltak. Mindenkinek láthattuk azt arcát, amit visszatükrözve felé, csupa pozitív megerősítéssel tudtuk feltölteni. Hiába nem ez volt a tréningek papíron leírt célja, mégis megtörtént, és olyanná vált ez a négy nap az életünkben, mint egy igazi csapatépítő, ami nem arról szól, hogy melyik kolléganő csíp be hamarabb, vagy melyik kolléga mond nagyobbat a hétvégi pecafogásáról. Egy olyan csapattá forrtunk 24 órányi együtt töltött idő alatt, ahol mindenki tisztában van a másikban rejlő erőforrásokkal, hiányosságokkal. A csoport összetétele kellően diverz volt ahhoz, hogy egy önálló projekt megvalósítása kapcsán mindenkinek meglegyen a maga szakterülete, és olyan kölcsönös bizalom épült ki, ami munkakörnyezetben talán évek alatt tudna csak létrejönni.

Láttam magam előtt az 40-50-60 éves embereket, akik már a kiégés szélén vagy azon túl azt mondják nekem, hogy elhivatott vagyok a saját életem irányítása iránt, hogy milyen naiv vagyok a jelennel kapcsolatban, és mennyire kedvelik bennem a határozott, komplex gondolkodást, ami ötvöződik a humorérzékkel és némi lazasággal. Én pedig láttam bennük, hogy valamikor ők is pontosan ugyanilyen lelkesen tekintettek a jövőbe, és várták, hogy szembetalálja őket az a cél, amiért érdemes élni. Muszáj megörökítenem ezeket a képeket a találkozásról, mert különben elvesznek, pedig szeretném, ha sokáig tudnék emlékezni ezekre az emberekre, akik valós tükröt tartottak elém, ami előtt megállva azt mondhatom, hogy igenis jól nézek ki, és jó az út, amin járok. Ezek a visszajelzések fontosak ahhoz, hogy megszabaduljak a szorongástól, ami sokszor beszűrődik a fejemben. Éppen ezért számomra csoportterápia jellege volt ennek a találkozásnak.

Egészen fura egyetértések és számtalan közös életfelfogás béli közös pont derült ki köztem és egy 58 éves kollégám közt. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de valahogy azt éreztem végig, hogy ennyi idősen szeretnék én is olyan frissen gondolkozni, és a vágyaimnak élni, mint ahogy ő teszi azt közel a hatvanhoz. A negyedik nap végén jutott el a tréning oda, hogy teszteljük magunkat az úgynevezett DISK személyiségtípusok kapcsán. Egyetlen pont eltéréssel töltöttük ki a tesztet. Meglehet, hogy nem minden kérdésre válaszoltuk ugyanazt - nem tudom, de a végeredmény szinte ugyanaz lett. Ezzel szembesülve egymásra néztünk, és majdnem kirázott a hideg.

Hogyan történt ez? Miért számoltak be a legtöbben a tréning végén ugyanazokról az érzésekről, mint amiket bennem megindított ez a négy alkalom? Feltételezhetően a program, aminek kapcsán összekerült ez a tíz ember hasonló típusokat vonzott be, illetve hasonló közegből, vállalati kultúrából érkeztünk, de így is meglepő. Nem szeretném túl misztifikálni, de attól tartok máris megtettem azáltal, hogy formába öntöttem a gondolataimat. A többiek visszajelzései alapján, és megismerve az ő életük egy szeletét, sok mindent megtudtam magamról, amit eddig észre sem vettem, vagy csak reméltem, hogy úgy van.

A csoport és a tréning egésze önmagammal találkoztatott, és másokban is megláthattam azokat a részeket, amik hozzám hasonlók.

Elérni abba az állapotba, amit sok közhelyes életmódtanácsadó úgy fogalmaz meg, hogy megtalálni önmagad, nem egy nagy életesemény. Ahogy érett sem attól lesz valaki, hogy gimi végén felel 80 tételből, meg ír pár nehéz dolgozatot. Az érés, és az önmegismerés mind hosszú és időigényes folyamatok, és ha igazán jól csináljuk soha nem érezzük, hogy vége lenne. Soha nem tűnik fel, ahogy elkészült a nagy mű, melynek megtestesülései vagyunk a saját életünkben. Lépcsők vannak, amikkel egyre közelebb és közelebb kerülhetünk ahhoz az egyensúlyi állapothoz, amiben már nem merülnek fel kétségek azt illetően, hogy mit is akarunk magunktól.

A karrier, a család, a szórakozáshoz való ragaszkodás csak három olyan terület a számtalan közül, melyek a húszas éveink utolsó negyedébe lépve a gondolataink középpontjába kerülnek. Huszonnyolc éves múltam. Hamarosan betöltöm a harmincat, és ez egy olyan sokak által pánikkal övezett határvonal, ami azt jelenti, innen már nincs menekvés, itt az ideje azokkal a felnőtt dolgokkal foglalkozni, amikkel az összes normális ember. Találd ki, milyen munkában érzed magad jól, ahol elég magasra is tudsz törni annak érdekében, hogy a kellő egzisztenciális biztonságot megteremthesd a magad számára. Ha van már kivel azon gondolkozni, hogy egyszer majd családot alapítanátok, akkor minél előbb kezdjétek el tervezni. Találjátok ki, melyik városrészben akartok lakni, mekkora lakás kell majd, hány gyerek lesz, hova járnak majd iskolába, meg számtalan érdektelen szorongani való. Természetesen nem szeretnél semmiről sem lemaradni, nehogy azt a látszatot keltsd, hogy befásult, unalmas arc vagy, ezért hétvégén kell valami iszogatás. Végre megengedheted magadnak, hogy utazz, akkor fedezd fel az országot, vagy akár a világot. Találj egy lehetőleg piszkosul drága hobbit, és verd el rá minden pénzed. Persze a megtakarításokról se feledkezz el, és már csak nem ott kéne a tartani, hogy hó végén csak zsíroskenyérre futja.

Ezeken átfutva persze egyértelművé válik, hogy a szorongás forrása korántsem abból származik, hogy tényleg bármilyen probléma lenne az élettel, amit élek. Csupán egyszerre próbálok megfelelni egymással szembe álló társadalmi elvárásoknak, amik értelemszerűen nem összeegyeztethetők. Aztán persze rájövök, hogy nem is léteznek ezek a társadalmi elvárások, amikről beszélek. Egész egyszerűen szerepeket szeretnék magamra ölteni. Ilyennek is – olyannak is akarom látni magam, és ezek az egyszerre játszani kívánt szerepek azok, amik nem férnek meg egymás mellett.

Mikor egy nyugodt pillanatban lehunyom a szemem, és elképzelem magam, ahogyan azt csinálom, amit szeretek, és boldog vagyok, akkor egy laptopon pötyögök a szövegszerkesztőbe. Ez pusztán azért furcsa, mert évekkel ezelőtt írtam utoljára olyan szöveget, amit valóban megjelenésre szántam. Egy ideje elmúlt a késztetés, hogy megörökítsem a gondolataimat, történeteimet. Sőt, ha jobban belegondolok, az utóbbi években nem is volt semmi igazán értékes, amit leírtam volna.

Ennek két fő oka van.

Az első, miszerint minél jobban megismertem azt a szintet a kortárs magyar irodalomban, aminek képviselőit magam is nagyra tartom, annál jobban körvonalazódni látszott, hogy tehetségem meg sem közelíti a szintjüket. Rengeteg gyakorlásra lenne még szükségem, de lusta vagyok fejleszteni magam. Türelmetlenségem miatt azt várnám el, hogy úgy legyek jó, úgy érjek el sikereket, ahogy vagyok. Ami egyértelműen lehetetlen.

A második tényezőt akkor értettem meg, mikor végiggondoltam, hogy korábban milyen időszakokban, milyen állapotokban éreztem késztetést bárminemű írásra. Ma is általában a lehangoltság, az elégedetlenség és az unalom motiválják azokat a sorokat, amit önsajnáltató módon kiírok magamból. Ez szinte mindig így volt, ha irodalmi szövegen dolgoztam is. Egy kiegyensúlyozott párkapcsolat az ihlet gyilkosa. Viszont nem tehetem tönkre az összes kapcsolatomat azért, hogy elég szarul érezzem magam az íráshoz. Meg kell találnom azokat a témákat, azokat a nézőpontokat, amik innen is érdekesek lehetnek.

A szemléletmódomnak kell felnőnie. Kiszakadni abból a tinivergődésből, amikor a legfontosabb téma, hogy akit szeretek, nem viszonozza, éppen megcsaltak, vagy alkohollal nyomom el a hétköznapi fájdalmat. A harmincas éveiben járó kiégett szingli szerepébe is nehezen tudom belehelyezni az írói hangomat. Abból kell dolgoznom, ami van, és ehhez a körülöttem lévő világ szemlélésének módján kell változtatnom. Minden emberben lakozik valamilyen történet. Egyeseké kevésbé izgalmas, másoké egészen hihetetlen, de ha írással szeretnék foglalkozni, akkor a dolgom az, hogy keresem a megfoghatatlant mindenkinek a személyes történetében, hiszen a valóság átemelése a szavak világába az egyik legizgalmasabb kísérlet, amit az emberi agy végezhet.

Egy olyan elvont kódrendszerbe átültetni az érzéseinket, gondolatainkat, melynek kereteit a nyelv adja, igazi asztalos munka. Csiszolod, faragod a mondatokat, hogy jelentésükben megközelítsék azt a tartalmat, amit valójában szeretnél közvetíteni. Végeredményben pedig csak reméled, hogy a szemlélő jó szögből néz rá a munkádra, és nem választ magának olyan perspektívát, melyre az alkotás alatt nem gondoltál, és rontja az összképet. Persze, ha hozzáad, az mindig örömmel tölt el.

Mikor elindítottam ezt a szöveget, nem tudtam, hogy ide fogok kifutni vele. A gondolatok fűzését leginkább az asszociáció vezette. Valahol ironikus helyzet arról írni, hogy miért nem írok, és hogyan is kéne jól hozzáállnom az íráshoz. Mégis a gondolataim formába öntése segít abban, hogy tisztába kerüljek önmagammal. Ezért jó ez.

Nem vagyok biztos benne, hogy szerencsés úgy útjára indítanom egy filmes témájú posztsorozatot, hogy az első kiválasztott alkotás egy 20+ éve született, azóta sokak számára bizonyára kultikussá vált mű, amit bizonyára már sokan sok oldalról megnéztek. Tovább fokozza az aggodalmamat, hogy még csak egyszer láttam ezt a filmet, mégpedig a napokban. Mégis hosszú idő óta először jött szembe velem olyan történet, amivel kapcsolatban úgy érzem, értékes gondolatok születhetnek, miután átszűröm magamon. Egy olyan filmről beszélek, ami kikényszeríti a nézőből, hogy önmagára is reflektáljon a megnézését követően.

A Gridlock’d (Az utolsó belövés - 1997) nem életem herkás filmje, véleményem szerint nem egy jó komédia és kiemelkedő drámának sem nevezném. Éppen ezért az esztétikai elemzés helyett a történet nézőre gyakorolt hatását, a cselekménybe burkolt mondanivalót vizsgálom. Első ránézésre a film megpróbálja elhitetni velünk, hogy a lejövésről fog szólni, azonban szinte végig érezni lehet a feszült kettősséget, ami a főhősökben mozog az események kapcsán.  Ez a feszültség csak a történet végén oldódik fel, miszerint rájövünk, hogy éppen a le nem jövés felé tart a cselekmény.

A történet szerint egy szilveszter éjszakába csöppenünk, ahol Spoon és Stretch hatalmas világmegfejtések közepette észreveszik, hogy Cookie durván túladagolja magát és nem tér magához. A srácoknak be kell szenvedniük vele egy kórházba, ahol úgy tűnik, az életéért kell majd küzdeni. A kijózanodott Spoon a kórházi ágy mellett újévi fogadalmat tesz, miszerint leteszi azt a szart. Ezen a ponton kezd ismerőssé válni a történet. Újévi fogadalom, mától más lesz, változtatok az életemen! Egy hétköznapi helyzetbe hozza magát ez a nem hétköznapi figura, és szinte azonnal kijelöli, hogy Stretch-től várja a támogatást. Egyedül nem fog sikerülni, ezért egy barátra kell támaszkodnia ebben a küzdelemben. Gyakorlatilag már ezzel kifejezi, hogy nem bízik saját sikerében.

Mark Renton a Trainspottingban legalább bekészítette a vödreit szaráshoz, hugyozáshoz és hányáshoz, mielőtt felszakította a beszegelt ajtót, hogy egy utolsó adagot szerezzen. Spoon és Stretch azonban úgy tűnik már tapasztaltabban, jó előre tudják, hogy kelleni fog egy utolsó belövés, mielőtt másnap nekilátnak a tisztulásnak. Pénzt szereznek, és irány a díler.

Mint amikor elhatározom a nagy karácsonyi zabálások közepén, hogy a két ünnep között csak egészséges kajákat akarok enni. Semmi random süteményezés, meg nagyi küldte rántott hús. Vagy ahogy mindegyik leszokási kísérletemnél elmondom, hogy azt a pár cigit még elszívom, aztán utána nem veszek többet. Kár lenne kidobni.

A bürokrácia és az amerikai egészségügy sztereotípiái természetesen arcon vágják a srácokat. Sorba jönnek szembe az akadályozó tényezők, amik miatt úgy tűnik, nem a legalkalmasabb időpontot választották az életük megváltoztatására. Becsülendő, ahogy folyamatosan újra próbálkoznak, minden zsákutca után keresnek egy másik utat, ami a siker felé viheti őket, ám egyre inkább körvonalazódik, hogy a saját körülményeik determinálják a sorsukat. Spoon és Stretch nem fognak tudni leszokni a heroinról, és ezt ők is pontosan tudják, csak nem akarják feladni a küzdelmet. Hiába nem jutnak be egy detoxba se, és üldözi őket egyszerre a rendőrség és egy drogdíler, egyetlen cél lebeg a szemük előtt. Eljutni egy elvonóra, mert az lesz a megváltás maga.

Ez egyértelműen a felelősség hárítását mutatja be. Párhuzam vonható a látottak és aközött, amikor valaki arra vár, hogy újranyissanak a covid miatt bezárt edzőtermek. Amíg a terem zárva van, akad kifogás arra, hogy miért punnyadunk. A karácsonyi süteményzabálás közben az ünnep a mentségünk, a családot is sűrűbben látogatnánk, ha nem lennének olyan távol, meg persze hogy szeretnénk többet olvasni, csak nincs rá idő. Most olyan időszakban vagyok, hogy biztos nem tudnék leszokni a cigiről. Hétvégén megyünk a srácokkal és hát muszáj inni. Ilyenek vagyunk. Én is.

A történet lezárásaként Cookie két napnyi kóma után magához tér, és talán józanabb, mint valaha. Fontos üzenete lenne a srácok számára. A fényt, a karrier felé vezető utat tárja eléjük, melyet valószínűleg ő is megpillantott álmában, de hangját egy üzenetrögzítő fogadja. Mondandóját, miszerint a fiúknak le kéne állni a cuccal egy magnó szalag ejti foglyul. A kamera távolodik, és láthatjuk, hogy alig néhány méter, illetve egy ablak választja el a két világot egymástól. A több sebből vérző Spoon és Stretch kiüresedve merednek maguk elé, háttal ülve Cookienak és várják, hogy sorra kerüljenek a kórházban. Csak egy éjszakát akarnak eltölteni az intézmény oltalmában, ahol több rossz nem érheti őket. Talán továbbra sem adták fel a reményt, hogy bejuthatnak az elvonóra, de mi továbbra is két függőt nézünk, akik egy kis időre az elszállás helyett az elérhetetlennek tűnő hajszolását választották.

„Life is a traffic jam” – mondja Az utolsó belövés szlogenje, illetve a lezárásban elhangzó dal, melyet a főszereplők adnak elő. Se előre, se hátra nincs tovább. A fináléban Tupac – feltehetően a rajongók örömére – megcsillogtatja szövegelési képességeit. Szólójában legmélyebbre a „Don't try to change my ways, I'm hopeless” sor karcol. Értelmet adva ezzel az egész filmnek. Egy olyan reményvesztett és kétségbeesett helyzetet akar leírni a szöveg, amit sokan szerencsére egész életünk során sem tapasztalunk meg. Mellé lehet olvasni azt a kultúrközeget, amiből kinőtte magát a történet vagy akár Tupac munkásságát is, azonban azt gondolom, mindannyian jól ismerjük a saját utolsó belövéseinket. Azt pedig, hogy valóban a körülmények áldozatai vagyunk-e, avagy menthetetlennek születtünk senki nem fogja tudni megmondani.

Van egy elfelejtett életem. A szekrénybe rejtettem egy irattartóba. Ott sorakozik néhány előadás szövegkönyve, amikkel régebben dolgoztam. Kézzel írt, vagy nyomtatott óravázlatok, attól függően, hogy éppen mennyi időm volt kidolgozni őket, néhány tesztfeladatsor nyelvtan órákhoz és a tanári oklevelem. Idén lesz négy éve, hogy átvettem.

Ritkán jut eszembe, de ha mégis, akkor arra gondolok, hogy amitől valamikor emberré lettem, ami a mostani alakomra formált, már csak egy kínosan nosztalgikus emlék. Végignézek magamon, és már nem egy középiskolai magyartanár tekint vissza rám. Még bölcsésznek is csapnivaló vagyok. Ha megpróbálok újra azonosulni ezzel a szereppel, a hétköznapi létezésemhez szükséges arcommal találom szembe magam. Idegenek vagyunk egymásnak.

A mindennapi énem óvatosságra int. Inkább elnyomja bennem a gondolatok szabad burjánzását, a külső szemlélődő számára feleslegesnek tűnő agyalásokat. Időpocsékolás – mondja.

Nem kell a létbizonytalanság, a kiszolgáltatottság és a gúzsba kötött szakmaiság. Van helyette fix egzisztencia, az irodai környezet kényelme és egy olyan munka, amihez amúgy nem értek, de majd idővel megtanulom ezt is, ahogy minden mást.

Nem kellenek a kreatív megoldások, a ráeszmélés pillanatai, a szemekből visszasugárzó értelem és hála. Helyettük itt vannak az excel táblák és e-mailek, a prezentációm alatt unatkozó kollégák és az ihatatlan, de legalább ingyen kávé a közös konyhában.

Jól érzem magam, de az özanonosságtalanság néha megkocogtatja a vállam és megkérdezi, hogy mégis mit csinálok itt, ahol éppen vagyok. Mindeközben egyre kevesebb körülöttem az olyan ember, akivel tudok beszélgetni. Akiket a leginkább szerettem volna követni, valószínűleg kívülállóként tekintenek rám. Az is vagyok. Egy a pályán soha nem járt pályaelhagyó. Valószínűleg soha nem fogom megtudni, valójában tehetségtelen vagyok-e, vagy csak semmire se hivatott.

Olyan ez, mint egy sportoló, aki a távolugrás olimpiai számára készül, éveket tölt a megfelelő technika kidolgozásával, majd elérkezik a nagy nap, de még a nekifutás során, mielőtt elrugaszkodna, megáll és azt mondja, inkább nem. Nem tudja meg, hogy az ugrás sikeres lett volna, vagy sem, de ha eddig kitartott és eljutott idáig, akkor a képességeivel máshol is sikert arathat, csak éppen új célt nem tűzött ki maga elé.

Csendben elkullogtam én is a tett helyszínéről, és élem az egészen átlagosnak mondható hétköznapjaimat. Mintha ahelyett, hogy felbuknék a víz alól, mert ahhoz meg kell mozdulni, csak egy szívószálon keresztül lélegeznék. Így is fogok eltűnni egyszer. A körülöttem időközben elpárolgott tó helyén álló iszapgödörben vergődve, hogy nem találom önmagam.

Az előző bejegyzés kapcsán több ismerősöm jelezte, hogy sokkal bővebben ki lehetett volna fejteni a Hogyan? - kérdésre adható válaszokat. Valóban, én is éreztem, miután feltettem az írást, hogy vérszegényre sikerült. Úgyhogy itt a második rész, ahol a tervek szerint egy fokkal alaposabban járom körbe a témát.

Induljunk ki közvetlenül abból, hogy mi a cél? Elolvasni egy regényt. Értelemszerűen, azoknak lesz érdemes erről beszélni, akik amúgy nem olvasnak, de szeretnének (újra) rátalálni a szöveg világára. Persze, a nem olvasókat megszólítani egy blog formájában elég nehéz, de majd meséljétek el nekik is.

Az első meghatározó olvasmányélmény gyakran nem egy iskolai kötelező. Ha valaki még soha nem állt neki egy irodalmi szövegnek úgy, hogy azt igazán magáévá akarta tenni, csak a kényszert és a nyomást fogja érezni a terjedelmes művek láttán. Ahhoz, hogy saját élményre tegyen szert, önálló választásra van szüksége. Ha pedig olyas valakiről lenne szó, aki élete egy szakaszában elfordult a könyvektől, és abbahagyta a rendszeres olvasást, akkor újra fel kell kelteni az érdeklődését.

Meghatározó lehet egy barát vagy családtag ajánlása arra vonatkozóan, hogy az adott regény mennyire lehet testhezálló, de a végső választást mindenképpen az fogja meghozni, aki kézbe veszi majd a könyvet. Természetesen olyan szempontok alapján fog választani, amiket első ránézésre meg lehet állapítani. Biztos recept az érdektelenséghez a hatszáz oldalas regény, semmitmondó címmel és egy jellegtelen, fehér borítóval, legyen bármilyen zseniális a mű. Ha olvasóként ajánlani szeretnél valakinek, inkább rövidebb terjedelmű, könnyebb szöveget válassz, ami elindítja őt egy úton.

Elkezdeni olvasni - és most a rendszeres olvasásra gondolok - nem könnyű. Idővel hobbivá tud válni, de ha gyerekkorban nem alakul ki az olvasás rutinja, nehéz felkelteni az érdeklődést. Meggyőződésem szerint a könyv nem olyan, mint egy kábítószer, amit első alkalommal fogyasztva varázslatos élményt nyújt, aztán jön a sóvárgás az újabb és újabb fejezet iránt. A könyv munka. Nyomon követni a cselekményt, belehelyezkedni az elbeszélő nézőpontjába vagy azonosulni a szereplőkkel, kemény intellektuális meló. Banális megfejtésnek tűnhetnek ezek, mégsem magától értetődők annak, aki nem olvas.

Az első kötelező, amit elejétől a végéig tisztességesen elolvastam, a középiskola első évében jött el. Egészen addig rövidítésekkel, filmes adaptációkkal és félig elolvasott művekkel, másokról átmásolt olvasónaplókkal lavíroztam a háziolvasmányok mezején. Utáltam a kötelezőket. Az Odüsszeia 400 oldalnyi archaikus szövegként első ránézésre kihívásnak tűnt, de amúgy is érdekelt az antik görög mitológia, és akkoriban láttam a Tróját, ami segített belehelyezkednem ebbe a világába. Ráadásul egy viszonylag egyszerű fogással sikerült megkönnyíteni a dolgomat, ugyanis a MEK-ről letöltött hangoskönyvet hallgatva olvastam magam végig az eposzon, és így lett ez az első elolvasott kötelezőm.

Ezzel a módszerrel le tudott kötni az olvasás, de ez nem mindig van így. Ha egy könyv nem tetszik, abba kell hagyni. Nem erőltetni, nem szenvedni vele, különben egy rossz olvasásélmény rögzül, ami miatt még kevésbé akarunk majd leülni.

Ha már nem taszít a könyv, a lényeg, hogy legyen rendszeresség az olvasásban. Az előző bejegyzésben is kiemeltem, mennyire fontos megtalálni a megfelelő helyet és időt, ezt nem győzöm ismét hangsúlyozni. Akkor jó olvasni, amikor jól esik, és ott, ahol jól esik, különben az egész értelmét veszti, hiszen megszűnik élményként jelen lenni a hétköznapokban. Ehhez nagy segítség, ha felosztjuk a teljes szöveget, és falatonként fogyasztjuk. A felosztás mértéke lehet a fejezet, vagy annak híján 10-20 oldalas egységek. A lényeg, hogy olyan léptékkel haladjunk, ami hagy időt az elmélyülésre, de nem elég ahhoz, hogy unalomba fulladjon az olvasás.

Amint sikerült befejezni az olvasott könyvet, máris jöhet következő! Érdemes kisebb lépésekkel tágítani a horizontot, és elsőként ugyanattól az írótól, vagy kortársától választani a valamit, esetleg olyat, ami referenciaként megemlíthető, vagy stílusában hasonló.

Azt hiszem, eleget csavartam már ezt a témát, és semmiképp nem akarok a nagy megmondóember szerepében tetszelegni, aki mindenkinél jobban tudja, mit kéne csinálni. Remélem, sikerült pár emberben gondolatot ébresztenem ezzel a bejegyzéssel, és továbbra is szívesen fogadom a visszajelzéseiteket.

Regényeket kell olvasni. Nincs érv, amit bárki fel tudna hozni, ezzel a tőmondatba fogalmazott kijelentéssel szemben, ugyanakkor végtelenül elitista lenne azt állítani, hogy aki nem a nagy terjedelmű prózák bűvöletében éli a mindennapjai, értéktelenül tölti az idejét, vagy nem műveli magát eléggé. Azonban be kell ismernünk, hogy a nagy többség nehezen szán rá 10-20 órát az életéből arra, hogy elmélyedjen egy szövegben, és ez örök szakadékot ékel az irodalom és a nem olvasók közé.

Első találkozásunk a regények világával az általános iskolára tehető, ahol kötelező olvasmányokon keresztül próbálják megszerettetni a gyerekekkel a hosszútávú olvasás élményét. Ez gyakran nem sikerül. Velem sem volt szerencséje egyetlen tanítónéninek sem. Olvasni nyűgös, sokáig tart, a leíró részek unalomba fulladnak, sokszor olyan nyelvezete van egy-egy szövegnek, aminek már az értelmezése is fejfájást okoz, vagy csak egyszerűen nem érdekel, amiről szól.

Negyedik osztályos voltam, amikor már kezdett kialakulni a saját érdeklődési köröm, pörgettem a Garfield magazinokat, és megjelent egy - nevezzük így - regénysorozat is, mely sci-fi környezetbe helyezte a képregény világának karaktereit, így különféle űrbéli kalandon kísérhettük végig őket. Négy részt is megvetettem belőle anyukámmal, és szinte faltam őket. Ezt őrzöm mint legelső olvasásélmény. Ami ezt megelőzte, azt élménynek nem nevezhetném, mert akár a Kincskereső kisködmönre, vagy a Misi Mókus kalandjaira gondolok, csak az íróasztal lámpájánál kierőszakolt olvasásidő, és a tőmondatokból összekapart olvasónapló jut eszembe. Amikor a Micimackót adták fel kötelezőnek, annyira megsértődtem, hogy nem voltam hajlandó elolvasni, anyukámmal olvastattam fel a könyvet, és az alapján írtam meg a naplót.

Ez nem azt jelenti, hogy égetni való szemét írásokról lenne szó. Hiszen ma már tudom, ezekből nőtt ki az alapműveltségem (és feltételezem, minden kortársamnak), de éppen emiatt megértem, ha valaki idősebb korára sem jut el odáig, hogy az olvasást élményként fogja fel. Főként a regények olvasását, ami a mélyebb szövegértelmezés és a hosszabb terjedelem miatt olyan viszonyban áll más kulturális termékek fogyasztásával, mint a hosszútávfutás az aerobikkal. Mennyivel sűrűbb élményt ad megnézni egy színházi előadást, mennyivel ingergazdagabb egy film, vagy egy több évadon át csordogáló cselekményével rabul ejtő sorozat.

Könyvet olvasni időigényes, és néha lehet unalmas is. Nem is lehet az egyetlen szellemi táplálék, mert hamar megüli az ember gyomrát. Csak az igazán elvakultak fordítják minden szabadidejüket a regényekre. Akkor mégis Hogyan olvass el egy regényt?

Az első szempont az, hogy mit olvass. Nagyon egyszerű, keress valamit, ami érdekel. Ha idáig eljutottál ebben a szövegben, akkor már megvan benned az igény, hogy kinyúlj valamerre, és megkapaszkodj valamiben. Kérdezd meg azokat az embereket, akik jól ismernek téged, és esetleg olvasók, hogy Neked mit ajánlanának! Nincs olyan téma, amihez ne nyúltak volna még. Ha mégsem találsz, pörgesd át a kedvenc filmjeidet, valamelyik biztosan regény adaptáció, járj utána! Ha az egész olvasás onnan indul, hogy meg akarod ismerni a szöveget, nem fogod sajnálni az ezzel töltött időt sem.

Ettől függetlenül alaposan meg kell válogatni, hogy mikor olvasol. Minden reggel 10 percet zötyögsz a buszon, vagy a villamososon, kihasználnád olvasásra? Hacsak nem rövidprózát olvasol, nem ajánlom. Próbáld egyben tartani a flowt! Inkább 2-3 naponta nyúlj csak a könyvhöz, de legalább egy órát tölts el vele. Így hagysz időt arra, hogy mélyebbre üljön a szöveg, lesz időd az értelmezésre is. Mindemellett ne siess! Mindenkinek megvan a saját olvasási tempója. Nem csak arra gondolok, hogy hány száz oldalt tud elolvasni egy hónap alatt, hanem hogy egyetlen oldal elolvasása hány percet vesz igénybe. Én például tudom magamról, hogy közepesen lassú olvasó vagyok, de vannak, akik egymás után darálják a lapokat, és egy tea mellett 100 oldalon is végig szaladnak. Ez persze erősen függ a szöveg nyelvezetétől, stílusától is. Ne fuss versenyt senkivel, csak magadat akard legyőzni – ez hosszútáv.

A Mikor? kérdéséhez kapcsolódik a Hol? - meg kell találnod a megfelelő helyet az olvasásra. Van, aki csak egyedül, csendben képes rá, úgy, hogy nincs körülötte senki. Van, aki technot vagy vérhányó metált üvölttet otthon, mások akár egy kocsma alapzaját is képesek kizárni a saját burkukból. Azt hiszem, ez is összefügg azzal, hogy mit olvasol. Játszhatsz, kísérletezhetsz azzal, hogy egy szöveget több különböző környezetben is kipróbálsz, hogy megtaláld a számodra és a regény számára is ideálisat.

Rá kell lelnünk a saját utunkat a regények felé, és megérteni, hogy ez a kultúránk egyik alapköve. Számtalan későbbi fejlemény ebből a műfajból nőte ki magát, ezért nem helyettesíthető, csak kiegészíthető. Nem kihagyható, csak elmulasztható.

Van pár film, amit meg kellene néznem. Mondjuk több száz. Egy lista, amivel az egyetlen bajom az, hogy gyorsabban bővül, mint amilyen sebességgel a filmeket fogyasztom. Nem egy vég nélküli ömlesztett gyűjtésről van szó, hanem egy bizonyos szűrő alapján válogatott művekről. A szűrő tulajdonképpen az, hogy mennyire bízok a filmes ízlésében annak, aki ajánlja.

Kulturális horizontnak nevezik (leegyszerűsítve az értelmezését a fogalomnak) azt a spektrumot, amin belül érdeklődünk, ismerkedünk a különböző alkotásokkal. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, hogy állsz egyhelyben, a fejedet nem mozdítod, de a szemeddel be tudod járni a legszélső perifériáit is a látóterednek, de azon kívül már semmit. Ez éppen a fele a körülötted lévő világnak. A látótér persze egyeseknél szűkebb, de van, akinél végtelenül tág. A megismerés folyamatának rendszeres ismétlődésén keresztül hozzá lehet szokni az új impulzusokhoz, rövidesen pedig égető vágyként jelenik meg a gondolat, hogy ezt is meg akarom nézni, azt is el akarom olvasni. Természetesen sohasem lesz elég.

Nem tudom megnézni az összes jó filmet, egy élet alatt is lehetetlen elolvasni minden arra érdemes regényt, és napi szinten dob fel újabb és újabb előadókat a Spotify ajánlója, akikről még nem is hallottam előtte. Nehéz elengedni azt a feszültséget, ami ettől születik bennem. Valamit biztosan kihagyok, vannak olyan alkotások, amiknek ma még a létezéséről sem tudok, de egy napon majd meglepetten veszem észre, hogy igen, ezt kár volt eddig kihagyni!

Minél több embert ismerek meg mélységében, és beszélgetek velük még ha észrevétlenül is, de tágítjuk egymás kulturális horizontját. Mert nem csak a szöveg vagy a mozi hordozza magában ezeket a tartalmakat. Érdekes módom mi magunk is lenyomataivá válunk a saját életünknek. Belénk íródik az kultúra, amit szűk családban kapunk, az iskolai, a kortárs és az underground. Az évek előrehaladtával pedig minden befogadásunkat, minden értelmezésünket ezeken a szűrőkön engedjük át. Egyre több összefüggést és kapcsolódást felfedezve a világ alkotóelemei közt. Ez pedig gyönyörködtet.

A lemaradni nem akarás azért születik meg azokban, akik hasonló érzéseken mennek keresztül, mert bizonyos szinteken kábítószerként tud hatni a ráeszmélés, hogy egy mondat, vagy hang miért volt pontosan ott és akkor a legjobb helyen. Az információ keresztül hullva a sűrű szövésű hálón, hozzáér egy szálhoz, ami akárcsak a póknak, ha zsákmány érkezik, jelet küld nekünk, hogy vegyük észre a kapcsolódást. Ennek a mechanizmusnak köszönhetően működik bármelyik easter egg is. Nem gyönyörködtetni akar, nem megnevettetni. Egy kis elrejtett meglepetés, egy titok, amit észreveszel, és már a felfedezés öröme kielégít. Azonnal. Olcsó trükk, de annál mélyebbre ül, hiszen a felismerője akár azt is érezheti, hogy egy apró titokmorzsa jutott a birtokába. Természetesen nem az ilyen gyors kielégülés miatt ül végig bárki is egy két-három órás mozit, nem emiatt tölt napokat egy könyv kiolvasásával, vagy pörgeti végig sokadjára ugyanazt az albumot.

Szeretek új dolgokat megismerni, és ez az elemi kíváncsiság az élet minden területén tud érvényesülni. Talán a legfurcsább szokásom, ami ehhez kapcsolódik, hogy bizonyos időközönkénk megkóstolom azokat az ételeket, amikről pontosan tudom, hogy nem szeretem. Gyerekkoromban így sikerült kibékülni a gombával és a sajttal. Az egyetemi évek alatt szerettem meg a fehérbort, amitől korábban hányinger fogott el. A legutóbbi felismerésem pedig az olíva bogyóval volt, amit pár hónappal ezelőtt tudtam először öklendezés nélkül megenni, azóta pedig szinte ráfüggtem. A máj még várat magára.

Nem szeretnék kimaradni semmiből, ami arra érdemes, hogy megismerjem. Ez a nyitottság az egyik legfontosabb dolog az életemben. Bele sem merek gondolni, mennyi mára számomra is meghatározó dolgot szalasztottam volna el, ha beszűkült látásmóddal nézném a világot, ami körülöttem van.

Ha tetszett ez a bejegyzés, és szívesen olvasnál más szövegeket is tőlem, oszd meg másokkal is!