Van pár film, amit meg kellene néznem. Mondjuk több száz. Egy lista, amivel az egyetlen bajom az, hogy gyorsabban bővül, mint amilyen sebességgel a filmeket fogyasztom. Nem egy vég nélküli ömlesztett gyűjtésről van szó, hanem egy bizonyos szűrő alapján válogatott művekről. A szűrő tulajdonképpen az, hogy mennyire bízok a filmes ízlésében annak, aki ajánlja.

Kulturális horizontnak nevezik (leegyszerűsítve az értelmezését a fogalomnak) azt a spektrumot, amin belül érdeklődünk, ismerkedünk a különböző alkotásokkal. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, hogy állsz egyhelyben, a fejedet nem mozdítod, de a szemeddel be tudod járni a legszélső perifériáit is a látóterednek, de azon kívül már semmit. Ez éppen a fele a körülötted lévő világnak. A látótér persze egyeseknél szűkebb, de van, akinél végtelenül tág. A megismerés folyamatának rendszeres ismétlődésén keresztül hozzá lehet szokni az új impulzusokhoz, rövidesen pedig égető vágyként jelenik meg a gondolat, hogy ezt is meg akarom nézni, azt is el akarom olvasni. Természetesen sohasem lesz elég.

Nem tudom megnézni az összes jó filmet, egy élet alatt is lehetetlen elolvasni minden arra érdemes regényt, és napi szinten dob fel újabb és újabb előadókat a Spotify ajánlója, akikről még nem is hallottam előtte. Nehéz elengedni azt a feszültséget, ami ettől születik bennem. Valamit biztosan kihagyok, vannak olyan alkotások, amiknek ma még a létezéséről sem tudok, de egy napon majd meglepetten veszem észre, hogy igen, ezt kár volt eddig kihagyni!

Minél több embert ismerek meg mélységében, és beszélgetek velük még ha észrevétlenül is, de tágítjuk egymás kulturális horizontját. Mert nem csak a szöveg vagy a mozi hordozza magában ezeket a tartalmakat. Érdekes módom mi magunk is lenyomataivá válunk a saját életünknek. Belénk íródik az kultúra, amit szűk családban kapunk, az iskolai, a kortárs és az underground. Az évek előrehaladtával pedig minden befogadásunkat, minden értelmezésünket ezeken a szűrőkön engedjük át. Egyre több összefüggést és kapcsolódást felfedezve a világ alkotóelemei közt. Ez pedig gyönyörködtet.

A lemaradni nem akarás azért születik meg azokban, akik hasonló érzéseken mennek keresztül, mert bizonyos szinteken kábítószerként tud hatni a ráeszmélés, hogy egy mondat, vagy hang miért volt pontosan ott és akkor a legjobb helyen. Az információ keresztül hullva a sűrű szövésű hálón, hozzáér egy szálhoz, ami akárcsak a póknak, ha zsákmány érkezik, jelet küld nekünk, hogy vegyük észre a kapcsolódást. Ennek a mechanizmusnak köszönhetően működik bármelyik easter egg is. Nem gyönyörködtetni akar, nem megnevettetni. Egy kis elrejtett meglepetés, egy titok, amit észreveszel, és már a felfedezés öröme kielégít. Azonnal. Olcsó trükk, de annál mélyebbre ül, hiszen a felismerője akár azt is érezheti, hogy egy apró titokmorzsa jutott a birtokába. Természetesen nem az ilyen gyors kielégülés miatt ül végig bárki is egy két-három órás mozit, nem emiatt tölt napokat egy könyv kiolvasásával, vagy pörgeti végig sokadjára ugyanazt az albumot.

Szeretek új dolgokat megismerni, és ez az elemi kíváncsiság az élet minden területén tud érvényesülni. Talán a legfurcsább szokásom, ami ehhez kapcsolódik, hogy bizonyos időközönkénk megkóstolom azokat az ételeket, amikről pontosan tudom, hogy nem szeretem. Gyerekkoromban így sikerült kibékülni a gombával és a sajttal. Az egyetemi évek alatt szerettem meg a fehérbort, amitől korábban hányinger fogott el. A legutóbbi felismerésem pedig az olíva bogyóval volt, amit pár hónappal ezelőtt tudtam először öklendezés nélkül megenni, azóta pedig szinte ráfüggtem. A máj még várat magára.

Nem szeretnék kimaradni semmiből, ami arra érdemes, hogy megismerjem. Ez a nyitottság az egyik legfontosabb dolog az életemben. Bele sem merek gondolni, mennyi mára számomra is meghatározó dolgot szalasztottam volna el, ha beszűkült látásmóddal nézném a világot, ami körülöttem van.

Ha tetszett ez a bejegyzés, és szívesen olvasnál más szövegeket is tőlem, oszd meg másokkal is!