Szilveszterkor egy barátom azt mondta nekem, hogy általában könnyen beszélek az érzelmeimről vagy a személyes dolgaimról. Sokkal könnyebben, mint mások. Azóta foglalkoztat a gondolat, hogy ez összefügg-e a folyamatos kifejezési kényszerrel, ami végig kíséri az életem. Beszélni akarok magamról, és el akarom mesélni a világnak, hogy ki is vagyok én. Pedig a világ valószínűleg közel sem olyan kíváncsi erre, mint ami ezt indokolttá tenné, ráadásul arra is rég rájöttem, hogy nem vagyok olyan különleges, hogy érdemes lenne tátott szájjal figyelni, ahogy elmesélem életem történetét.

Kisvárosi lakótelepen nevelkedett srác, közepes és jó jegyekkel, akit elkezd érdekelni az irodalom, és azt hiszi, mindenkinél jobban tudná tanítani, ezért a bölcsész pályát választja, de 6 év beadandógyártás és kitartó műértelmezés után rájön, hogy jobban megéri, ha eladja magát egy multinak. A fővárosba költözik, albérletbe, minden hétköznap bejár egy irodába, van egy évben 3 hétnyi szabadsága, néhány kollégából lett barátja, akik hasonlóan fura módon keveredtek oda, ahol ő van most. A gyerekkori kapcsolatok elhaltak, a családi látogatások megritkultak. Van barátnő, van közös kutya, és azon gondolkozik, hogyan lehetne még szorosabban beállni a sorba. Kéne egy saját lakás, hitel egy életre, biztos állás, megtakarítás, nyaralás...

2022-ben fogom betölteni a 29-et, és még a hozzám egészen közel álló emberek is szeretnek azzal heccelni, hogy alig egy év és el fog indulni a leejtő, ami végső és unalmas megöregedésemhez vezet majd. Mosolygok rajta, mert mindeközben olyan, mintha egyre tisztábban látnám, hogy a hétköznapokban megvalósuló apró célok hogyan tesznek boldoggá hosszú távon. Az elmúlt időszakban megtanultam, hogy a kultúra és a testmozgás rendszeres beiktatása a hétköznapjaimba kiegyensúlyozottá és nyugodttá tesz. A legtöbbet azon szoktam idegeskedni mostanában, hogy az adott napon nincs elég időm olvasni, filmezni, elmenni koncertre, vagy hogy ismét csak lustálkodtam ahelyett, hogy fél órát szántam volna a pocakosodás és a derékfájás megakadályozására, amit az ülő munkának köszönhetek.

Ez is éppen csak úgy kiszaladt belőlem, mert három-négy havonta eszembe jut, hogy írhatnék arról, ami bennem mozog. Legtöbbször a barátaimat használom afféle pszichológusként, akiknek megnyílok a legkülönfélébb témákban. Aztán szerencsétlenek akár kérdezték, akár nem, megtudhatják, hogy mi foglalkoztat magammal és a világgal kapcsolatban. Viszont nem vagyok akkora egoista pöcs, hogy ez egy puszta önkielégítés legyen számomra. Azt vettem észre, hogy ha elkezdek nyíltan beszélni egy társaságban, azt általában az követi, hogy mások is mernek kimondani olyan érzéseket, gondolatokat, melyekről korábban azt hitték sebezhetővé, gyengévé teszi őket. Szétkoptatott közhely, hogy a fiúkba belenevelték, hogy az érzelmeinket el kell rejteni, viszont ezzel az az óriási probléma, hogy amit elrejtek, arról nem beszélek soha, és amiről soha nem beszélek, azt el sem tudom mondani, nem tanulom meg a nyelvet, amin kifejezhetem a bennem lezajló folyamatokat. Utána pedig csodálkozhatok, hogy senki sem ért meg és egy boldogtalan szardarabnak érzem magam.

Szóval nem azért kísérlem meg egybe szőni az érzelmeim kósza szálait, mert azt gondolom fontos, világmegváltó okosságok születnek az ujjaim alatt a billentyűzeten. Valahogy azt remélem, amit mesélek, inspiráció tud lenni azok számára, akiknek hasonló kérdéseik vannak a saját életüket illetően. Láthatóvá próbálom tenni, hogy önmagunktól kell a legkevésbé félni, és mernünk kell puhának lenni, mert ez igazán emberi, és nincs ebben semmi szégyellnivaló.