Van egy elfelejtett életem. A szekrénybe rejtettem egy irattartóba. Ott sorakozik néhány előadás szövegkönyve, amikkel régebben dolgoztam. Kézzel írt, vagy nyomtatott óravázlatok, attól függően, hogy éppen mennyi időm volt kidolgozni őket, néhány tesztfeladatsor nyelvtan órákhoz és a tanári oklevelem. Idén lesz négy éve, hogy átvettem.

Ritkán jut eszembe, de ha mégis, akkor arra gondolok, hogy amitől valamikor emberré lettem, ami a mostani alakomra formált, már csak egy kínosan nosztalgikus emlék. Végignézek magamon, és már nem egy középiskolai magyartanár tekint vissza rám. Még bölcsésznek is csapnivaló vagyok. Ha megpróbálok újra azonosulni ezzel a szereppel, a hétköznapi létezésemhez szükséges arcommal találom szembe magam. Idegenek vagyunk egymásnak.

A mindennapi énem óvatosságra int. Inkább elnyomja bennem a gondolatok szabad burjánzását, a külső szemlélődő számára feleslegesnek tűnő agyalásokat. Időpocsékolás – mondja.

Nem kell a létbizonytalanság, a kiszolgáltatottság és a gúzsba kötött szakmaiság. Van helyette fix egzisztencia, az irodai környezet kényelme és egy olyan munka, amihez amúgy nem értek, de majd idővel megtanulom ezt is, ahogy minden mást.

Nem kellenek a kreatív megoldások, a ráeszmélés pillanatai, a szemekből visszasugárzó értelem és hála. Helyettük itt vannak az excel táblák és e-mailek, a prezentációm alatt unatkozó kollégák és az ihatatlan, de legalább ingyen kávé a közös konyhában.

Jól érzem magam, de az özanonosságtalanság néha megkocogtatja a vállam és megkérdezi, hogy mégis mit csinálok itt, ahol éppen vagyok. Mindeközben egyre kevesebb körülöttem az olyan ember, akivel tudok beszélgetni. Akiket a leginkább szerettem volna követni, valószínűleg kívülállóként tekintenek rám. Az is vagyok. Egy a pályán soha nem járt pályaelhagyó. Valószínűleg soha nem fogom megtudni, valójában tehetségtelen vagyok-e, vagy csak semmire se hivatott.

Olyan ez, mint egy sportoló, aki a távolugrás olimpiai számára készül, éveket tölt a megfelelő technika kidolgozásával, majd elérkezik a nagy nap, de még a nekifutás során, mielőtt elrugaszkodna, megáll és azt mondja, inkább nem. Nem tudja meg, hogy az ugrás sikeres lett volna, vagy sem, de ha eddig kitartott és eljutott idáig, akkor a képességeivel máshol is sikert arathat, csak éppen új célt nem tűzött ki maga elé.

Csendben elkullogtam én is a tett helyszínéről, és élem az egészen átlagosnak mondható hétköznapjaimat. Mintha ahelyett, hogy felbuknék a víz alól, mert ahhoz meg kell mozdulni, csak egy szívószálon keresztül lélegeznék. Így is fogok eltűnni egyszer. A körülöttem időközben elpárolgott tó helyén álló iszapgödörben vergődve, hogy nem találom önmagam.