Nem vagyok biztos benne, hogy szerencsés úgy útjára indítanom egy filmes témájú posztsorozatot, hogy az első kiválasztott alkotás egy 20+ éve született, azóta sokak számára bizonyára kultikussá vált mű, amit bizonyára már sokan sok oldalról megnéztek. Tovább fokozza az aggodalmamat, hogy még csak egyszer láttam ezt a filmet, mégpedig a napokban. Mégis hosszú idő óta először jött szembe velem olyan történet, amivel kapcsolatban úgy érzem, értékes gondolatok születhetnek, miután átszűröm magamon. Egy olyan filmről beszélek, ami kikényszeríti a nézőből, hogy önmagára is reflektáljon a megnézését követően.

A Gridlock’d (Az utolsó belövés - 1997) nem életem herkás filmje, véleményem szerint nem egy jó komédia és kiemelkedő drámának sem nevezném. Éppen ezért az esztétikai elemzés helyett a történet nézőre gyakorolt hatását, a cselekménybe burkolt mondanivalót vizsgálom. Első ránézésre a film megpróbálja elhitetni velünk, hogy a lejövésről fog szólni, azonban szinte végig érezni lehet a feszült kettősséget, ami a főhősökben mozog az események kapcsán.  Ez a feszültség csak a történet végén oldódik fel, miszerint rájövünk, hogy éppen a le nem jövés felé tart a cselekmény.

A történet szerint egy szilveszter éjszakába csöppenünk, ahol Spoon és Stretch hatalmas világmegfejtések közepette észreveszik, hogy Cookie durván túladagolja magát és nem tér magához. A srácoknak be kell szenvedniük vele egy kórházba, ahol úgy tűnik, az életéért kell majd küzdeni. A kijózanodott Spoon a kórházi ágy mellett újévi fogadalmat tesz, miszerint leteszi azt a szart. Ezen a ponton kezd ismerőssé válni a történet. Újévi fogadalom, mától más lesz, változtatok az életemen! Egy hétköznapi helyzetbe hozza magát ez a nem hétköznapi figura, és szinte azonnal kijelöli, hogy Stretch-től várja a támogatást. Egyedül nem fog sikerülni, ezért egy barátra kell támaszkodnia ebben a küzdelemben. Gyakorlatilag már ezzel kifejezi, hogy nem bízik saját sikerében.

Mark Renton a Trainspottingban legalább bekészítette a vödreit szaráshoz, hugyozáshoz és hányáshoz, mielőtt felszakította a beszegelt ajtót, hogy egy utolsó adagot szerezzen. Spoon és Stretch azonban úgy tűnik már tapasztaltabban, jó előre tudják, hogy kelleni fog egy utolsó belövés, mielőtt másnap nekilátnak a tisztulásnak. Pénzt szereznek, és irány a díler.

Mint amikor elhatározom a nagy karácsonyi zabálások közepén, hogy a két ünnep között csak egészséges kajákat akarok enni. Semmi random süteményezés, meg nagyi küldte rántott hús. Vagy ahogy mindegyik leszokási kísérletemnél elmondom, hogy azt a pár cigit még elszívom, aztán utána nem veszek többet. Kár lenne kidobni.

A bürokrácia és az amerikai egészségügy sztereotípiái természetesen arcon vágják a srácokat. Sorba jönnek szembe az akadályozó tényezők, amik miatt úgy tűnik, nem a legalkalmasabb időpontot választották az életük megváltoztatására. Becsülendő, ahogy folyamatosan újra próbálkoznak, minden zsákutca után keresnek egy másik utat, ami a siker felé viheti őket, ám egyre inkább körvonalazódik, hogy a saját körülményeik determinálják a sorsukat. Spoon és Stretch nem fognak tudni leszokni a heroinról, és ezt ők is pontosan tudják, csak nem akarják feladni a küzdelmet. Hiába nem jutnak be egy detoxba se, és üldözi őket egyszerre a rendőrség és egy drogdíler, egyetlen cél lebeg a szemük előtt. Eljutni egy elvonóra, mert az lesz a megváltás maga.

Ez egyértelműen a felelősség hárítását mutatja be. Párhuzam vonható a látottak és aközött, amikor valaki arra vár, hogy újranyissanak a covid miatt bezárt edzőtermek. Amíg a terem zárva van, akad kifogás arra, hogy miért punnyadunk. A karácsonyi süteményzabálás közben az ünnep a mentségünk, a családot is sűrűbben látogatnánk, ha nem lennének olyan távol, meg persze hogy szeretnénk többet olvasni, csak nincs rá idő. Most olyan időszakban vagyok, hogy biztos nem tudnék leszokni a cigiről. Hétvégén megyünk a srácokkal és hát muszáj inni. Ilyenek vagyunk. Én is.

A történet lezárásaként Cookie két napnyi kóma után magához tér, és talán józanabb, mint valaha. Fontos üzenete lenne a srácok számára. A fényt, a karrier felé vezető utat tárja eléjük, melyet valószínűleg ő is megpillantott álmában, de hangját egy üzenetrögzítő fogadja. Mondandóját, miszerint a fiúknak le kéne állni a cuccal egy magnó szalag ejti foglyul. A kamera távolodik, és láthatjuk, hogy alig néhány méter, illetve egy ablak választja el a két világot egymástól. A több sebből vérző Spoon és Stretch kiüresedve merednek maguk elé, háttal ülve Cookienak és várják, hogy sorra kerüljenek a kórházban. Csak egy éjszakát akarnak eltölteni az intézmény oltalmában, ahol több rossz nem érheti őket. Talán továbbra sem adták fel a reményt, hogy bejuthatnak az elvonóra, de mi továbbra is két függőt nézünk, akik egy kis időre az elszállás helyett az elérhetetlennek tűnő hajszolását választották.

„Life is a traffic jam” – mondja Az utolsó belövés szlogenje, illetve a lezárásban elhangzó dal, melyet a főszereplők adnak elő. Se előre, se hátra nincs tovább. A fináléban Tupac – feltehetően a rajongók örömére – megcsillogtatja szövegelési képességeit. Szólójában legmélyebbre a „Don't try to change my ways, I'm hopeless” sor karcol. Értelmet adva ezzel az egész filmnek. Egy olyan reményvesztett és kétségbeesett helyzetet akar leírni a szöveg, amit sokan szerencsére egész életünk során sem tapasztalunk meg. Mellé lehet olvasni azt a kultúrközeget, amiből kinőtte magát a történet vagy akár Tupac munkásságát is, azonban azt gondolom, mindannyian jól ismerjük a saját utolsó belövéseinket. Azt pedig, hogy valóban a körülmények áldozatai vagyunk-e, avagy menthetetlennek születtünk senki nem fogja tudni megmondani.