Elérni abba az állapotba, amit sok közhelyes életmódtanácsadó úgy fogalmaz meg, hogy megtalálni önmagad, nem egy nagy életesemény. Ahogy érett sem attól lesz valaki, hogy gimi végén felel 80 tételből, meg ír pár nehéz dolgozatot. Az érés, és az önmegismerés mind hosszú és időigényes folyamatok, és ha igazán jól csináljuk soha nem érezzük, hogy vége lenne. Soha nem tűnik fel, ahogy elkészült a nagy mű, melynek megtestesülései vagyunk a saját életünkben. Lépcsők vannak, amikkel egyre közelebb és közelebb kerülhetünk ahhoz az egyensúlyi állapothoz, amiben már nem merülnek fel kétségek azt illetően, hogy mit is akarunk magunktól.

A karrier, a család, a szórakozáshoz való ragaszkodás csak három olyan terület a számtalan közül, melyek a húszas éveink utolsó negyedébe lépve a gondolataink középpontjába kerülnek. Huszonnyolc éves múltam. Hamarosan betöltöm a harmincat, és ez egy olyan sokak által pánikkal övezett határvonal, ami azt jelenti, innen már nincs menekvés, itt az ideje azokkal a felnőtt dolgokkal foglalkozni, amikkel az összes normális ember. Találd ki, milyen munkában érzed magad jól, ahol elég magasra is tudsz törni annak érdekében, hogy a kellő egzisztenciális biztonságot megteremthesd a magad számára. Ha van már kivel azon gondolkozni, hogy egyszer majd családot alapítanátok, akkor minél előbb kezdjétek el tervezni. Találjátok ki, melyik városrészben akartok lakni, mekkora lakás kell majd, hány gyerek lesz, hova járnak majd iskolába, meg számtalan érdektelen szorongani való. Természetesen nem szeretnél semmiről sem lemaradni, nehogy azt a látszatot keltsd, hogy befásult, unalmas arc vagy, ezért hétvégén kell valami iszogatás. Végre megengedheted magadnak, hogy utazz, akkor fedezd fel az országot, vagy akár a világot. Találj egy lehetőleg piszkosul drága hobbit, és verd el rá minden pénzed. Persze a megtakarításokról se feledkezz el, és már csak nem ott kéne a tartani, hogy hó végén csak zsíroskenyérre futja.

Ezeken átfutva persze egyértelművé válik, hogy a szorongás forrása korántsem abból származik, hogy tényleg bármilyen probléma lenne az élettel, amit élek. Csupán egyszerre próbálok megfelelni egymással szembe álló társadalmi elvárásoknak, amik értelemszerűen nem összeegyeztethetők. Aztán persze rájövök, hogy nem is léteznek ezek a társadalmi elvárások, amikről beszélek. Egész egyszerűen szerepeket szeretnék magamra ölteni. Ilyennek is – olyannak is akarom látni magam, és ezek az egyszerre játszani kívánt szerepek azok, amik nem férnek meg egymás mellett.

Mikor egy nyugodt pillanatban lehunyom a szemem, és elképzelem magam, ahogyan azt csinálom, amit szeretek, és boldog vagyok, akkor egy laptopon pötyögök a szövegszerkesztőbe. Ez pusztán azért furcsa, mert évekkel ezelőtt írtam utoljára olyan szöveget, amit valóban megjelenésre szántam. Egy ideje elmúlt a késztetés, hogy megörökítsem a gondolataimat, történeteimet. Sőt, ha jobban belegondolok, az utóbbi években nem is volt semmi igazán értékes, amit leírtam volna.

Ennek két fő oka van.

Az első, miszerint minél jobban megismertem azt a szintet a kortárs magyar irodalomban, aminek képviselőit magam is nagyra tartom, annál jobban körvonalazódni látszott, hogy tehetségem meg sem közelíti a szintjüket. Rengeteg gyakorlásra lenne még szükségem, de lusta vagyok fejleszteni magam. Türelmetlenségem miatt azt várnám el, hogy úgy legyek jó, úgy érjek el sikereket, ahogy vagyok. Ami egyértelműen lehetetlen.

A második tényezőt akkor értettem meg, mikor végiggondoltam, hogy korábban milyen időszakokban, milyen állapotokban éreztem késztetést bárminemű írásra. Ma is általában a lehangoltság, az elégedetlenség és az unalom motiválják azokat a sorokat, amit önsajnáltató módon kiírok magamból. Ez szinte mindig így volt, ha irodalmi szövegen dolgoztam is. Egy kiegyensúlyozott párkapcsolat az ihlet gyilkosa. Viszont nem tehetem tönkre az összes kapcsolatomat azért, hogy elég szarul érezzem magam az íráshoz. Meg kell találnom azokat a témákat, azokat a nézőpontokat, amik innen is érdekesek lehetnek.

A szemléletmódomnak kell felnőnie. Kiszakadni abból a tinivergődésből, amikor a legfontosabb téma, hogy akit szeretek, nem viszonozza, éppen megcsaltak, vagy alkohollal nyomom el a hétköznapi fájdalmat. A harmincas éveiben járó kiégett szingli szerepébe is nehezen tudom belehelyezni az írói hangomat. Abból kell dolgoznom, ami van, és ehhez a körülöttem lévő világ szemlélésének módján kell változtatnom. Minden emberben lakozik valamilyen történet. Egyeseké kevésbé izgalmas, másoké egészen hihetetlen, de ha írással szeretnék foglalkozni, akkor a dolgom az, hogy keresem a megfoghatatlant mindenkinek a személyes történetében, hiszen a valóság átemelése a szavak világába az egyik legizgalmasabb kísérlet, amit az emberi agy végezhet.

Egy olyan elvont kódrendszerbe átültetni az érzéseinket, gondolatainkat, melynek kereteit a nyelv adja, igazi asztalos munka. Csiszolod, faragod a mondatokat, hogy jelentésükben megközelítsék azt a tartalmat, amit valójában szeretnél közvetíteni. Végeredményben pedig csak reméled, hogy a szemlélő jó szögből néz rá a munkádra, és nem választ magának olyan perspektívát, melyre az alkotás alatt nem gondoltál, és rontja az összképet. Persze, ha hozzáad, az mindig örömmel tölt el.

Mikor elindítottam ezt a szöveget, nem tudtam, hogy ide fogok kifutni vele. A gondolatok fűzését leginkább az asszociáció vezette. Valahol ironikus helyzet arról írni, hogy miért nem írok, és hogyan is kéne jól hozzáállnom az íráshoz. Mégis a gondolataim formába öntése segít abban, hogy tisztába kerüljek önmagammal. Ezért jó ez.